Van egy elképzelés arról, milyen egy coach. Nyugodt, stabil, jelen van, figyel, kérdez, és amikor vége az ülésnek, akkor szépen „leteszi” a folyamatot, és megy tovább a saját életébe. Ez az elképzelés nem teljesen alaptalan, de nem is teljesen igaz.
Mert a coach nem csak coach. Hanem ember is.
És én most arról szeretnék írni, hogy ez az emberi rész mit jelent számomra ebben a munkában.
Az egyik legnehezebb dolog például nem az, amikor valaki elakad, vagy amikor nehéz témák kerülnek elő, hanem az, amikor egy folyamat egyszer csak megszakad. Nem lezárul, nem befejeződik, hanem egyszerűen félbemarad. Volt már olyan kliensem, akivel szépen haladtunk, megvolt a kapcsolat, a bizalom, elkezdtek kirajzolódni minták, és én éreztem, hogy itt még lenne munka, lenne mélység, lenne értelme tovább menni. Aztán történt valami az életében – költözés, betegség, túlterheltség, gyerekek, egyszerűen az élet – és a folyamat hirtelen már nem fért bele.
Szakmailag ezt teljesen értem. Tényleg. A legtöbb esetben teljesen logikus, ami történik, és kívülről nézve egyértelmű, hogy miért csúszik ki a fókuszból egy ilyen folyamat.
De emberként ez nem mindig ilyen egyszerű.
Mert ilyenkor nem csak egy „coaching folyamat” szakad meg, hanem egy kapcsolat is elcsendesedik. És bennem marad valami, amit nehéz pontosan megfogalmazni, talán a legközelebb az áll hozzá, hogy olyan, mintha egy mondat félbeszakadna. Nem drámai, nem tragikus, de mégis hiányérzetet hagy.
Sokan azt gondolják, hogy a coach meghallgat, visszatükröz, és ennyi. A valóság az, hogy egy idő után együtt gondolkodom azokkal, akik hozzám járnak. És sokszor nem csak az ülésen. Egy-egy történet, egy mondat, egy elakadás vagy döntéshelyzet bennem marad, és dolgozik tovább. Nem tudatosan viszem haza, de attól még ott van. Ezért van szupervízorom, ezért járok pszichológushoz, mert komolyan veszem azt, hogy ez a munka hat rám.
És van még egy réteg, ami miatt ez számomra még személyesebb. Én magam is érintett vagyok ADHD-ban és az autizmus spektrumán, ami azt jelenti, hogy nem csak kívülről látom ezeket a működéseket, hanem belülről is ismerem őket. Ez egyszerre nagyon nagy segítség és nagyon nagy felelősség. Segítség, mert sokszor gyorsabban ráérzek arra, ami történik, nem kell mindent hosszan magyarázni, és van egy közös nyelv. De nehézség is, mert bizonyos történetek ismerősek, néha túl is közel vannak, és ilyenkor nagyon tudatosan kell figyelnem arra, hogy én hol vagyok ebben a térben, és hol van a másik ember.
Ha őszinte vagyok, ezek nem klasszikus szakmai nehézségek. A szakmai rész kezelhető, vannak rá eszközök, keretek, módszerek. A nehézség inkább abban van, hogy emberként is jelen vagyok, és ezt nem lehet teljesen kikapcsolni. És nem is szeretném.
Talán az egyik legfontosabb dolog, amit ebben a munkában tanulok, az az elengedés. Annak az elfogadása, hogy egy folyamat nem attól teljes, hogy végigmegy, hanem attól, hogy addig tart, ameddig tartani tud. És néha ez rövidebb, mint amire számítottunk. Ilyenkor bennem maradhat egy „kár” érzés, de közben azt is tudom, hogy amit ott együtt csináltunk, az nem tűnik el, csak nem nálam folytatódik tovább.
És van még valami, amit szeretnék kimondani. Ha valaha dolgoztál már velem, és valami miatt megszakadt a folyamatunk, vagy egyszerűen eltűntél, akkor tudd, hogy nem haragszom. Tényleg nem. De lehet, hogy eszembe jutottál még később. Lehet, hogy egy-egy mondatod bennem maradt egy ideig. Nem azért, mert „nem tudom elengedni”, hanem mert kapcsolódás történt.
És minden valódi kapcsolódás hagy nyomot.
A coaching számomra nem egy technika.
Hanem kapcsolat.
És ebben a kapcsolatban nem csak te vagy jelen, hanem én is.
Ha megszólított ez az írás, és úgy érzed, jól jönne egy biztonságos tér, ahol ránézhetsz a saját működésedre, szeretettel várlak egy beszélgetésre.
📩 berkovics.ildiko@gmail.com
🗓 www.careforyou.hu/kapcsolat
📱 @berkovicsildiko_lifecoach